Nem vész el...

Ma tök jó játékot találtak ki a fiúk. Extramagas hangon sikítoztak. Méghozzá úgy, hogy Dávid odarohant hozzám, mosolyogva megállt előttem, majd a következő pillanatban ökölbe szorította a mancsait és teli tüdőből elkezdett visítani, de úgy, hogy szabályosan beleremegett. Elég hosszan kitartotta, majd hangos nevetéssel nyugtázta a produkciót és elrohant. Közben Kristóf a háttérben nyomta ugyanezt, csak ő folyamtosan mozgásban volt a lakásban.
Esélyem sem volt csendben tartani őket. Mondjuk az energiamegmaradás törvényét szem előtt kellett volna tartanom, amikor nagy megkönnyebbüléssel szanáltam reggel a régi papírdobozokat. Tegnapig ugyanis azokkal játszottak autóst, űrhajóst vagy csak simán rugdosták őket, hiába kértem, hogy ne tegyék. Viszont sokkal halkabbak voltak!