Paramama

Így a betegséges aggódások miatt eszembe jutott, hogy tulajdonképpen, amióta megtudtam, hogy Kristóf beköltözött a pocakomba, azóta egyfolytában aggódom. Jó most már nem olyan szinten, mint az első évben, de olyan könnyed hangulatban már soha nem leszek, mint gyermek nélkül.

Pl. amióta szültem, félek a kocsiban. Előtte soha, sőt még ki is voltam akadva anyura gyerekként, hogy mit parázik már állandóan a kocsiban, miért szól bele mindig. Most ugyanezt csinálom és az a legdurvább, hogy önkéntelenül is belepofázom. Ráadásul csakúgy mint anyu, én sem merek vezetni, akkor meg nem kéne osztanom az észt. Hiába próbálok nem görcsös lenni és csendben maradni, nem nagyon sikerül. Pedig Ákos jól vezet és nyilván figyelembe veszi, hogy bent ül az egész család (főleg én:)). De mégis. Azért remélem, ez idővel javulni fog. Vagy talán az lenne a megoldás, ha elkezdenék vezetni.
Ugyanis Kristóffal is addig voltam überpara, amíg meg nem született Dávid. Utána azt vettem észre, hogy igaz, hogy már 2 gyerek miatt aggódom, de végre normális szinten, már ha ezt lehet így mérni.
A legújabb félelmem viszont a napokban keletkezett. Szoktatom is le magam a gondolatról, hogy hülyeség. Szóval Kristófnak nagyon tetszik a rockzene (ez nem meglepő) és imád minden számot, amiben erőteljesen dobolnak. Ákos ennek nagyon megörült, ugyanis ő gitározott kamaszkorában egy együttesben (természetesen rock). Tehát most nézzük a lehetőségeket, hogy hétvégén hol lehet dobolni tanulnia egy 4 éves gyereknek. Eddig ez rendben is van. Csakhogy én továbbgondoltam a kis agyammal, hogy mi lesz, ha jól dobol, kamaszként is szeretni fogja, belép egy együttesbe, nem tanul tovább, drogokról már nem is beszélve. Szóval fél perccel a "dob" szó elhangzása után, már láttam Kristóf teljes életútját dobosként és hogy stílszerű legyek nem DOBott (haha) fel a dolog. Dehát az apja sem lett drogos, úgyhogy hajrá dobleckék!:)