Mostanában nincs szerencsém a konyhában. Ma pl. 2 és fél órát küzdöttem és a végeredmény gyakorlatilag egy tojásrántotta lett, ami nyomokban rizst is tartalmazott. Fúúúúúj!
Eredetileg rizsfelfújtnak indult. Ugyanis Sopronban rákattantunk Dáviddal. Gondoltam itthon is kipróbálom, bár azt nagyjából sejtettem, hogy olyan szép 15 cm magas kockát nem fogok kreálni, mint amit az étteremben ettünk. Találtam is régebben egy receptet az interneten, ezt röpke 10 perc alatt elő is kotortam, majd elkezdtem forralni a tejet. Időközben rájöttem, hogy nem gyors rizsből csinálom a tejberizst, hanem rendesből. Úgyhogy leparkoltam a könyvespolc előtt és bíztam benne, hogy van annyira amatőr szintű szakácskönyvem, ami még a tejberizst is tartalmazza. Van! Úgyhogy a már langyos tejet sikeresen átmenekítettem egy nagyobb méretű tálba és újra lendületet vettem, ekkor már a szalácskönyv szakszerű utasításait követve. Nem is volt gond. 50 percig álltam a tejberizs mellett és folyamatosan kevergettem. Az utolsó 3 perc kicsit necces volt, mert Dávid valamin sírni kezdett, de távnyugtatást alkalmaztam, mert nagyon kiakadtam volna, ha majdnem egy órányi pátyolgatás után égett volna le.
Tehát szépen magába szívta a rizs a tejet, hozzáadtam a tojássárgáját, cukrot, tojásfehérjét. Előmelegítettem a sütőt és akkor jött a gond. A szakácskönyvem 200 fokot írt , de idő helyett csak annyit, hogy "aranybarnára sütjük". Ez a kedvencem! Legalább 20 perc az az időtartam amikor már aranybarna és még aranybarna, de belül a tököm tudja, hogy milyen. Főleg mivel tojás is volt benne, nem akartam rövid ideig sütni. Így újra bekapcsoltam a számítógépet, rákerestem a receptekre és kiderült, hogy 45 perc kb a sütési idő, de csak 160-170 fokon. Ekkor temészetesen 200 fokon sült már tíz perce, így gyorsan levettem 180 fokra és még 20 percig sütöttem. Aranybarnára. Természetesen.
Az még rendben is lett volna, hogy a 10 cm-et nem érte el a magassága, de ez barátok közt sem volt több másfél centinél. Pedig még a tepsit is lemértem és akkorába tettem, amekkorát írt a szakácskönyv.
Nem baj, gondoltam, majd ízre kárpótol. Hát mivel utálom a tojást, ezért elég tragikus élményben volt részem az első falatnál. Abszolút rántottafíling volt, csak éppen 20 perc helyett egy fél délelőttöm elment rá. Dávidnak ízlett, de ezt csak annak tudtam be, hogy ő mindennek örül amit a sütőből veszek ki, mert azt hiszi, hogy süti. Max. valami egzotikusabb darabnak véli.
Eredetileg rizsfelfújtnak indult. Ugyanis Sopronban rákattantunk Dáviddal. Gondoltam itthon is kipróbálom, bár azt nagyjából sejtettem, hogy olyan szép 15 cm magas kockát nem fogok kreálni, mint amit az étteremben ettünk. Találtam is régebben egy receptet az interneten, ezt röpke 10 perc alatt elő is kotortam, majd elkezdtem forralni a tejet. Időközben rájöttem, hogy nem gyors rizsből csinálom a tejberizst, hanem rendesből. Úgyhogy leparkoltam a könyvespolc előtt és bíztam benne, hogy van annyira amatőr szintű szakácskönyvem, ami még a tejberizst is tartalmazza. Van! Úgyhogy a már langyos tejet sikeresen átmenekítettem egy nagyobb méretű tálba és újra lendületet vettem, ekkor már a szalácskönyv szakszerű utasításait követve. Nem is volt gond. 50 percig álltam a tejberizs mellett és folyamatosan kevergettem. Az utolsó 3 perc kicsit necces volt, mert Dávid valamin sírni kezdett, de távnyugtatást alkalmaztam, mert nagyon kiakadtam volna, ha majdnem egy órányi pátyolgatás után égett volna le.
Tehát szépen magába szívta a rizs a tejet, hozzáadtam a tojássárgáját, cukrot, tojásfehérjét. Előmelegítettem a sütőt és akkor jött a gond. A szakácskönyvem 200 fokot írt , de idő helyett csak annyit, hogy "aranybarnára sütjük". Ez a kedvencem! Legalább 20 perc az az időtartam amikor már aranybarna és még aranybarna, de belül a tököm tudja, hogy milyen. Főleg mivel tojás is volt benne, nem akartam rövid ideig sütni. Így újra bekapcsoltam a számítógépet, rákerestem a receptekre és kiderült, hogy 45 perc kb a sütési idő, de csak 160-170 fokon. Ekkor temészetesen 200 fokon sült már tíz perce, így gyorsan levettem 180 fokra és még 20 percig sütöttem. Aranybarnára. Természetesen.
Az még rendben is lett volna, hogy a 10 cm-et nem érte el a magassága, de ez barátok közt sem volt több másfél centinél. Pedig még a tepsit is lemértem és akkorába tettem, amekkorát írt a szakácskönyv.
Nem baj, gondoltam, majd ízre kárpótol. Hát mivel utálom a tojást, ezért elég tragikus élményben volt részem az első falatnál. Abszolút rántottafíling volt, csak éppen 20 perc helyett egy fél délelőttöm elment rá. Dávidnak ízlett, de ezt csak annak tudtam be, hogy ő mindennek örül amit a sütőből veszek ki, mert azt hiszi, hogy süti. Max. valami egzotikusabb darabnak véli.
2 megjegyzés:
:-( sajnálom. Tudom rendesen elveszi a kedvét az embernek egy ilyen kudarc! Viszont nem lehetett olyan rossz, mert nem hiszem, hogy Dávid azért mindent megenne! ;-)
Pedig de! Mindkettő! Egyrészt Dávid tényleg mindent megeszik, ami a sütőből jön ki (csak picit édességfüggő), másrészt tényleg annyira pocsék volt, hogy tegnap kukáztam ki az egészet, mert a fenti bevezetőm után, Ákost nem sikerült rávennem, hogy megkóstolja.;-) Mindig csak annyit mondott, hogy picit később eszik. Nem is értem, miért.:)
Megjegyzés küldése