Szabi:)

Dávid születése óta ma van az első olyan napom, hogy totál egyedül vagyok itthon. Ákos délelőtt fogta a srácokat és elmentek a szüleihez, nekem pedig ki lett adva az ukász, hogy tanuljak.
Amint elintegettem őket az ablakból, rögtön elém tárult a napban rejlő nagy lehetőség. Azaz végre normálisan kitakaríthatom a kecót.:) Az elején kicsit furcsa volt, hogy:

• ha elpakolok egy játékot, akkor 10 perc múlva nem esek benne újra hasra
• csendben lehetek, azaz nem hajtogatom nonstop a következő kifejezéseket random üzemmódban: "ne nyúlj hozzá!", "tedd le!", "az veszélyes!", "ne szedd szét!", "add vissza a játékát!", "ne fuss!", "ne kalapáld a falat!","ne gyere ki a szobádból, mert vizes minden"
• nem hátráltatnak olyan extrák, mint peluscsere, "anya éhes vagyok, szomjas vagyok, kérek valami csokisat"
• hallom a zenét
• tényleg csak a takarításra kell figyelnem

Azért az egyik szomszéd kissrác megviccelt, mert a házunk előtt kiabált az utcán, hogy "Anyaaaaa, aaaanya", én pedig autómatikusan ugrottam az ajtóhoz...